- Tudod, fiacskám – kezdte Vontokk kapitány álmos felsőbbrendűséggel – Ennél az űrkikötőnél mocskosabb helyet én bizisten nem ismerek!

Oldalra sandított, hogy lássa a zaanai újonc arcát, és végtelen elégedettséggel nyugtázta, hogy a kis senkiházi, sápadtfejű mitugrász be van rezelve. Egy zaanait küld a Szindikátus, te jó ég, hová jutott a világ! Neki egy tapasztalt, gyors és megbízható másodpilótára lenne szüksége, mondjuk egy olyanra, mint Kopper. Igen, Kopper egy nagyszerű másodpilóta volt, mindig biztos kezekkel fogta a terhes hajó kormányát, amikor ő részegen szuszogott a privát hálójában, vagy a legénységi hálókban, vagy a konyhában, a székhez rögzítve, esetleg a padlón elterülve, csak úgy, jólesően. De hát egy másodpilótának ez a dolga. Átvenni az irányítást, ha vészhelyzet adódik.

A jó öreg Kopper! Milyen kár, hogy a múltkor beleszaladt abba a machetába és a tökkelütött szervei kisurrantak a földre! Persze magának kereste a bajt. A disznófejűekkel nem szabad szóba elegyedni, és ha már ő, a kapitány megtette, legalább a másodtisztnek nem kellett volna. Elvégre azzal nincs semmi baj, ha egy rangos és tisztes kapitány meghívatja magát a megbízóival, de ha egy beosztottja megzavarja a társalgást, abból könnyedén göngyölődhet galiba.

- Kapitány, lassan indulni kéne – mondta aznap a balga Kopper.

A kapitány kirántotta kitüntetésekkel teli vállát a tisztje tenyere alól, majd részegen csukló hangon ordította vissza a válaszát.

- Megyek, csak – hukk – meghívatom magam a disznófejűekkel!

Sajnos azok a disznófejűek beszélték a közös nyelvet, így előkerült az a bizonyos machete, ami nyomban Kopper izgága testében kötött ki. Sértődékeny egy nép a spigeni, talán a klímájuk miatt, talán a történelmük miatt. Ki bírna ki annyi hóvihart, meg jeget, meg olyan nagy hidegeket anélkül, hogy morcossá válna, és ki bírna annyi hülye bolygót megtámadni anélkül, hogy a leigázottak nyavalygása az agyára ne menne? Ezért is nőhetett szőr a spigeniek képére, meg kunkorodhatott fel az orruk, hogy jól bírják a zimankót, meg állandóan sértődött malacképük legyen. Szó nélkül szúrták le a másodtisztet. Vontokk-ot nem bánthatták, ő vitte a rakományt, méghozzá feketébben, mint bármelyik másik feketéző. Elég volt baráttá itatni, máris engedett az áraiból. De azért egy ilyen sértést, amire a legérzékenyebbek a spigeniek, egy ilyet azért nem tűrhettek.

Vontokk leszállt az űrkikötő porába, és gyorsan határozott. Neki nem kell ez a tejfelesszájú újonc, neki egy normális másodpilóta kell, egy Kopper-pótló. Kész szerencse, hogy a Tatoout űrkikötőiben csellengnek a legnagyszerűbb másodpilóták. Csak aztán ne akarjon mellettük elaludni az ember, mert jobbesetben arra kel, hogy ki van dobva egy mezőre, a gépnek meg se híre, se hamva. Ennek ellenére a kapitány céltudatosan lépett be az első kocsmába, megállt az ajtóban, és jó hangosan kiáltotta a levegőbe:

- Van-e itt eladó pilóta?

Többen felpattantak az asztaloktól, és bizony köztük volt a mi Karkaszunk is, aki hetek óta csak tengődött a kikötővárosban, kocsmát-kocsmára járva. Amikor felállt, a szintén jelentkezni kívánó szomszédja hasába olyan erővel boxolt bele, hogy a szerencsétlen sírva görnyedt össze. A mozdulat nem kerülte el Vontokk kapitány figyelmét, így barátságosan lépett Karkaszhoz.

- Mi a neved? – kérdezte.

- Karkasz.

- Tudsz repülni?

- Igen.

- Hogy kerülsz ide?

- Megszöktem egy géppel a pilótaképzőből.

- Úgy?

- Így.

- Mennyiért dolgoznál?

- Kajáért…

- Hmm.

- …és piáért.

- Fel vagy véve!

- Úgy?

- Így.

Ekképp jutott Karkasz úrfi élete első állásához, méghozzá egy teherszállító űrhajó segédjeként. Apja vére ismét nagy szolgálatot tett.