A mákszemnyi jövőképből, ahol is Karkasz, mint kapitány vezeti hírhedt űrhajóját, jogosan gondolhatnánk, hogy sikeres vizsgát tett a Szolárban, miután kiharcolta magának, hogy idő előtt megmérettessék. Jól gondolnánk, hiszen normál esetben egy kapitány rendelkezik a megfelelő jogosítvánnyal és papírokkal, pecsétekkel, hivatalos ajánlólevelekkel és évek tapasztalatával, mielőtt saját maga irányítani kezdene egy bolygóközi szállítójárművet. Természetesen Karkasznak se jogosítványa, se papírjai, se pecsétjei vagy hivatalos ajánlólevelei nem voltak, tapasztalata meg főképp nem. Viszont öröklött céltudatossága – egyes helyeken ezt inkább gerinctelenségnek és érzéketlenségnek neveznék, persze itt tőrőlmetszett sznobokról lenne szó – magabiztosan irányította élete folyását. De hogyan zajlott a vizsga, ami előtt még az öntelt Karkasz is gyomorgörccsel kelt ki az ágyból, és önmaga megnyugtatása érdekében szétverte a fürdőszobatükröt az öklével?
Térjünk vissza ide, ahol Karkasz úrfi űrhajós-overalljában áll a monumentális hangár gyomrának mélyén, a vizsgabizottság előtt, harmincöt évvel múltkori kalandunk előtt, egy nappal a két hete leírt események után. Csak állt a hangárban, csillogó sisakrostélyát pusztán huncutságból a bizottság tagjai felé fordítva, hogy a Napsugarak izgágán villódzhassanak a felháborodott, de okos módon hallgató tanárok arcán. Itt kapcsolódunk be hősünk nagy napjának történetébe.
- Karkasz Merroo? – kérdezte a langaléta barna professzor.
- Ja – válaszolt szellemesen a kérdezett.
- Készen áll, Karkasz úr? – engedte el a fülei mellett (amiből egyébként a professzornak négy darab volt: kettő a sima tarkóján is meredezett) a neveletlen választ az elnök.
- Ja – vágta rá azonnal a fiú, és erőlködve próbált teljesen nyugodtnak látszani.
- Az lesz az ön járműve – mutatott a professzor egy apró gyakorlóhajóra. Ütött-kopott, horzsolásokkal teli kasztnija az előző próbálkozások minőségét hirdette.
- Jó – zárta rövidre a beszélgetést Karkasz, és elindult a jármű felé. Csakhamar odaért, mivel bár a hangárt szép nagyra építették, mégsem kellett kilométereket sétálnia, így térjünk rá arra, ami a fülkébe való beszállása után történt. Mint aki hirtelen megvilágosodott, úgy tekintett Karkasz a műszerekre. Pontosan tudta mindegyiknek a célját és használati módját, idegessége eltűnt, és az otthon melegének ismeretlen érzése járta át a kőszívű fiatalembert. Valódi apja génjei működésbe léptek, így az űrkalóz mestersége átszállt a fiúra. Még halványkéken derengő, csuklyába burkolózott és sejtelmesen beszélő jedi-látomások sem kellettek a tanácsokhoz, mégis minden tudással felvértezve ült az irányítóban.
Eközben kint, az izgalomtól félig tébolyultan figyelt Priscilla Vorbak is, akire emlékezhetünk az íncsiklandó kvokipástétomról. Villódzó szemeiben az őrület lángolt, annyira szeretett volna elégtételt kapni, és látni, ahogy a megregulázhatatlan nebuló be sem tudja indítani a gépet, vagy ahogy nevetséges módon nekigurul egy másik hajónak, esetleg végignézni, hogy ellensége öntelt feje szétrobban az igencsak kemény fémből készült hangár falán, tűzijátékba vonva ezt az alkalmat. Amikor felberregtek az űrhajó motorjai, idegesen fészkelődni kezdett a helyén, de mivel Karkasz úrfi a bizottsági asztal előtt pár méterrel elrobogott, majd teljes sebességbe kapcsolva kihatolt az égre tökéletes manőverezés közepette, Priscilla tudata nemet mondott a további működésre, és a hörgő tanárnő örökre eltűnt egy távoli szanatórium rácsos kapui mögött. Csakúgy, mint Karkasz Merroo a Szolár pilótaképzőjének történetéből. Sem őt, sem az űrhajóját nem találták többé. Persze senki nem is kereste.
