Űrkalandok

OFFTOPIC: Nem nyitok külön blogot arra, hogy regisztráció nélkül is elolvashassátok első regényem első oldalait, a tovább gomb után meg is találjátok a részletet. Keressétek a Szénlepkét a facebook-on, valamint a konyvaruhaz.info-n!

- Tudod, fiacskám – kezdte Vontokk kapitány álmos felsőbbrendűséggel – Ennél az űrkikötőnél mocskosabb helyet én bizisten nem ismerek!

Oldalra sandított, hogy lássa a zaanai újonc arcát, és végtelen elégedettséggel nyugtázta, hogy a kis senkiházi, sápadtfejű mitugrász be van rezelve. Egy zaanait küld a Szindikátus, te jó ég, hová jutott a világ! Neki egy tapasztalt, gyors és megbízható másodpilótára lenne szüksége, mondjuk egy olyanra, mint Kopper. Igen, Kopper egy nagyszerű másodpilóta volt, mindig biztos kezekkel fogta a terhes hajó kormányát, amikor ő részegen szuszogott a privát hálójában, vagy a legénységi hálókban, vagy a konyhában, a székhez rögzítve, esetleg a padlón elterülve, csak úgy, jólesően. De hát egy másodpilótának ez a dolga. Átvenni az irányítást, ha vészhelyzet adódik.

A jó öreg Kopper! Milyen kár, hogy a múltkor beleszaladt abba a machetába és a tökkelütött szervei kisurrantak a földre! Persze magának kereste a bajt. A disznófejűekkel nem szabad szóba elegyedni, és ha már ő, a kapitány megtette, legalább a másodtisztnek nem kellett volna. Elvégre azzal nincs semmi baj, ha egy rangos és tisztes kapitány meghívatja magát a megbízóival, de ha egy beosztottja megzavarja a társalgást, abból könnyedén göngyölődhet galiba.

- Kapitány, lassan indulni kéne – mondta aznap a balga Kopper.

A kapitány kirántotta kitüntetésekkel teli vállát a tisztje tenyere alól, majd részegen csukló hangon ordította vissza a válaszát.

- Megyek, csak – hukk – meghívatom magam a disznófejűekkel!

Sajnos azok a disznófejűek beszélték a közös nyelvet, így előkerült az a bizonyos machete, ami nyomban Kopper izgága testében kötött ki. Sértődékeny egy nép a spigeni, talán a klímájuk miatt, talán a történelmük miatt. Ki bírna ki annyi hóvihart, meg jeget, meg olyan nagy hidegeket anélkül, hogy morcossá válna, és ki bírna annyi hülye bolygót megtámadni anélkül, hogy a leigázottak nyavalygása az agyára ne menne? Ezért is nőhetett szőr a spigeniek képére, meg kunkorodhatott fel az orruk, hogy jól bírják a zimankót, meg állandóan sértődött malacképük legyen. Szó nélkül szúrták le a másodtisztet. Vontokk-ot nem bánthatták, ő vitte a rakományt, méghozzá feketébben, mint bármelyik másik feketéző. Elég volt baráttá itatni, máris engedett az áraiból. De azért egy ilyen sértést, amire a legérzékenyebbek a spigeniek, egy ilyet azért nem tűrhettek.

Vontokk leszállt az űrkikötő porába, és gyorsan határozott. Neki nem kell ez a tejfelesszájú újonc, neki egy normális másodpilóta kell, egy Kopper-pótló. Kész szerencse, hogy a Tatoout űrkikötőiben csellengnek a legnagyszerűbb másodpilóták. Csak aztán ne akarjon mellettük elaludni az ember, mert jobbesetben arra kel, hogy ki van dobva egy mezőre, a gépnek meg se híre, se hamva. Ennek ellenére a kapitány céltudatosan lépett be az első kocsmába, megállt az ajtóban, és jó hangosan kiáltotta a levegőbe:

- Van-e itt eladó pilóta?

Többen felpattantak az asztaloktól, és bizony köztük volt a mi Karkaszunk is, aki hetek óta csak tengődött a kikötővárosban, kocsmát-kocsmára járva. Amikor felállt, a szintén jelentkezni kívánó szomszédja hasába olyan erővel boxolt bele, hogy a szerencsétlen sírva görnyedt össze. A mozdulat nem kerülte el Vontokk kapitány figyelmét, így barátságosan lépett Karkaszhoz.

- Mi a neved? – kérdezte.

- Karkasz.

- Tudsz repülni?

- Igen.

- Hogy kerülsz ide?

- Megszöktem egy géppel a pilótaképzőből.

- Úgy?

- Így.

- Mennyiért dolgoznál?

- Kajáért…

- Hmm.

- …és piáért.

- Fel vagy véve!

- Úgy?

- Így.

Ekképp jutott Karkasz úrfi élete első állásához, méghozzá egy teherszállító űrhajó segédjeként. Apja vére ismét nagy szolgálatot tett.

A Tatoout bolygója hasonlít egy jó nagy darab, az űrben lebegő bélsárhoz. Barnás-rozsdaszínét a mindent elborító köveknek köszönheti. Ezek a napszítta kövek egyszerre három hőt ontó égitest támadása alatt nyögnek, de az évezredek során megtanulták, hogyan kell illeszkedni: szanaszét fekszenek a földön, és egy idő után elporladnak. Így a heves szél homok- és kőszemcsékkel tömi be minden egyes kalandor minden egyes testnyílását, nem kis bosszúságot okozva ezzel. De hát egy kő nagyon fafejű tud lenni, ha az egymás mellett való békében élésről van szó.

Karkasz Merroo ennek az ocsmány bolygónak az egyik eldugott űrkikötőjébe kormányozta a lopott hajót, aztán elegánsan belerepült egy ijedt karaván közepébe, hogy kissé felhívja magára a figyelmet. A karavánt alkotó furcsa figurák csodálatos akrobatamutatványokkal ugrándoztak félre a testes jármű elől, majd a földön fekve jogos szitkokat lőttek a pilótafülke felé. Persze Karkaszt már ismerjük annyira, hogy tudjuk: a legcifrább káromkodás sem hatolt a lelke mélyéig. Bocsánatkérés helyett kipattant a kormány mögül és elkiáltotta magát.

- Eladó a hajó!

A szakavatott szemek azonnal vizslatni kezdték a szóban forgó portékát, és hát nem lettek volna a világ legmocskosabb helyének legnagyobb szélhámosai, ha rögtön észre nem veszik, hogy lopott az áru. Nagyban segített ebben az is, hogy a jármű oldalába volt ütve az alábbi táblácska:

Izolda-34

A Szolár Pilótaképző tulajdona

Auxio bolygó

Adams leszállóblokk

Persze ez nem tántorította el egyiküket sem az érdeklődéstől, hiszen minél lopottabb egy űrhajó, annál sürgősebben kell túladni rajta, így az árat szépen lent lehet tartani. Aztán egy kis mosdatás következik: a hajót kibelezik, a motort eladják egy kereskedőnek, a testet lemaratják, kiegyengetik, felpolírozzák, újrafestik, leápolják, majd különleges hőálló bevonattal kezelik, az interiort teljes mértékben elváltoztatják, a bőrt textilre, a textilt bőrre cserélik, a kapcsolókat megmásítják, majd végül rákerül az árura az új név. Igazán nincs vele sok macera.

Így történt meg az is, hogy Karkasz fél órán belül eladta a gépet, és vidáman indult a kapott kétezer tironf-val városnézésre. Ötven méterre az adásvétel helyszínétől talált egy krimót, és négy óra múlva pálinkától (az italt a Földről importálták galaxisszerte-szét, hiszen nem sok minden bolondította úgy meg a vendégeket, mint a gyümölcsből főzött, kutyaerős rövidital) szupererősen és óbégatva indult tovább. Belehányt egy kavicsokkal játszó csoport közepébe, aztán mikor elégtételt akartak venni rajta, bátor szívvel verette szét a fejét, mert védekezni sajnos már nem futotta az erejéből. Az incidenst végignézte egy helyi örömlány, megesett a fiatal és jóképű sheyonain a szíve, és mielőtt kirabolta, vizes borogatást hozott Karkasz fejére. Hősünk órák múltán ébredt, és jelentős fájdalmak közepette világosodott meg: az égvilágon nincs egyetlen olyan lény sem, aki mások érdekét a sajátja elé helyezné. Úgy döntött, ő sem lesz többé kedves.

A mákszemnyi jövőképből, ahol is Karkasz, mint kapitány vezeti hírhedt űrhajóját, jogosan gondolhatnánk, hogy sikeres vizsgát tett a Szolárban, miután kiharcolta magának, hogy idő előtt megmérettessék. Jól gondolnánk, hiszen normál esetben egy kapitány rendelkezik a megfelelő jogosítvánnyal és papírokkal, pecsétekkel, hivatalos ajánlólevelekkel és évek tapasztalatával, mielőtt saját maga irányítani kezdene egy bolygóközi szállítójárművet. Természetesen Karkasznak se jogosítványa, se papírjai, se pecsétjei vagy hivatalos ajánlólevelei nem voltak, tapasztalata meg főképp nem. Viszont öröklött céltudatossága – egyes helyeken ezt inkább gerinctelenségnek és érzéketlenségnek neveznék, persze itt tőrőlmetszett sznobokról lenne szó – magabiztosan irányította élete folyását. De hogyan zajlott a vizsga, ami előtt még az öntelt Karkasz is gyomorgörccsel kelt ki az ágyból, és önmaga megnyugtatása érdekében szétverte a fürdőszobatükröt az öklével?

Térjünk vissza ide, ahol Karkasz úrfi űrhajós-overalljában áll a monumentális hangár gyomrának mélyén, a vizsgabizottság előtt, harmincöt évvel múltkori kalandunk előtt, egy nappal a két hete leírt események után. Csak állt a hangárban, csillogó sisakrostélyát pusztán huncutságból a bizottság tagjai felé fordítva, hogy a Napsugarak izgágán villódzhassanak a felháborodott, de okos módon hallgató tanárok arcán. Itt kapcsolódunk be hősünk nagy napjának történetébe.

- Karkasz Merroo? – kérdezte a langaléta barna professzor.

- Ja – válaszolt szellemesen a kérdezett.

- Készen áll, Karkasz úr? – engedte el a fülei mellett (amiből egyébként a professzornak négy darab volt: kettő a sima tarkóján is meredezett) a neveletlen választ az elnök.

- Ja – vágta rá azonnal a fiú, és erőlködve próbált teljesen nyugodtnak látszani.

- Az lesz az ön járműve – mutatott a professzor egy apró gyakorlóhajóra. Ütött-kopott, horzsolásokkal teli kasztnija az előző próbálkozások minőségét hirdette.

- Jó – zárta rövidre a beszélgetést Karkasz, és elindult a jármű felé. Csakhamar odaért, mivel bár a hangárt szép nagyra építették, mégsem kellett kilométereket sétálnia, így térjünk rá arra, ami a fülkébe való beszállása után történt. Mint aki hirtelen megvilágosodott, úgy tekintett Karkasz a műszerekre. Pontosan tudta mindegyiknek a célját és használati módját, idegessége eltűnt, és az otthon melegének ismeretlen érzése járta át a kőszívű fiatalembert. Valódi apja génjei működésbe léptek, így az űrkalóz mestersége átszállt a fiúra. Még halványkéken derengő, csuklyába burkolózott és sejtelmesen beszélő jedi-látomások sem kellettek a tanácsokhoz, mégis minden tudással felvértezve ült az irányítóban.

Eközben kint, az izgalomtól félig tébolyultan figyelt Priscilla Vorbak is, akire emlékezhetünk az íncsiklandó kvokipástétomról. Villódzó szemeiben az őrület lángolt, annyira szeretett volna elégtételt kapni, és látni, ahogy a megregulázhatatlan nebuló be sem tudja indítani a gépet, vagy ahogy nevetséges módon nekigurul egy másik hajónak, esetleg végignézni, hogy ellensége öntelt feje szétrobban az igencsak kemény fémből készült hangár falán, tűzijátékba vonva ezt az alkalmat. Amikor felberregtek az űrhajó motorjai, idegesen fészkelődni kezdett a helyén, de mivel Karkasz úrfi a bizottsági asztal előtt pár méterrel elrobogott, majd teljes sebességbe kapcsolva kihatolt az égre tökéletes manőverezés közepette, Priscilla tudata nemet mondott a további működésre, és a hörgő tanárnő örökre eltűnt egy távoli szanatórium rácsos kapui mögött. Csakúgy, mint Karkasz Merroo a Szolár pilótaképzőjének történetéből. Sem őt, sem az űrhajóját nem találták többé. Persze senki nem is kereste.

Karkasz Merroo de Auxio kapitány magas ember lett, szépen kidolgozott izomzattal, bronzbarna bőrrel, borostás képpel és villogó kék szemekkel. Kereken harmincöt éve, három hónapja és négy napja kormányozta monumentális csillagközi hajóját, a Goodnightfoya-t, a világegyetem kusza féregjáratain keresztül és kasul.

Karkasz Merroo de Auxio kapitány szigorú ember hírében állt. Szigorú, kegyetlen, aljas, önző, hajthatatlan, bunkó, lekezelő, valamint egészen félelmetes mértékben megvesztegethető. Azok a szerencsétlenek, akik közelebbről ismerték, találó neveket aggattak rá a háta mögött, mint például a Seggfej, vagy a Baromarcú. Mivel mindenki utálta, ezért hallatlan szerencse, hogy önmagát mindennél és mindenkinél jobban szerette. Így nem fulladt bele a felé áradó gyűlölethullámokba. Pedig néha már a feje fölött csaptak össze ezek a hullámok: ordított vele a munkaadója, sikított az adóvevőbe a légikikötő navigációs biztosa, a kávéjában pedig szemrevaló nyálcsimbók úszkált, a felszolgáló személyzet ajándéka gyanánt.

Karkasz Merroo de Auxio kapitány pedig ült a parancsnoki székében, felfüggesztette a munkaadójától jövő gyorshívást, felhörpintette a kávéját, és a kétségbeesett navigációs biztos kérdéseire válaszul énekelni kezdte a „Muggo mindig mocsok marad” című dalocskát, amit főleg a bűnözők dalolásztak előszeretettel, mielőtt jópofa kocsmai verekedésbe és késelésbe nem kezdtek egy kiszemelttel. Muggo egyébként a galaxis egyik leghírhedtebb figurája volt, aki a Paok bolygóról csempészett ki szebbnél szebb nőket és lányokat, hogy aztán szexuális szolgálatokra közvetítse őket szerte a széles űrben. Mikor elkapták, a Föderális Fegyencintézet lakója lett, de pár napon belül megfojtott egy óvatlan őrt, majd dúdolászni kezdte ezt a dalt, amit saját magáról költött.

Karkasz Merroo de Auxio kapitány mosolyogva csóválta fejét a szép emlékekre gondolva, aztán hihetetlenül éles manőverrel az egyik leszállópálya betonja felé buktatta a Goodnightfoya-t, az utolsó pillanatban felhúzta a hajó orrát, és egyenesen az irányítótorony felé kezdett száguldani. A navigációs biztos már nem kérdezett, csak valami egészen magas hangon kezdett sikoltozni, amikor meglátta a feléje rohanó ezüstszürke halált. Kétségbeesett vinnyogása egy szánalmas, rózsaszín, kövér kisdisznót juttatott a kapitány eszébe, és ezen úgy elkezdett röhögni, hogy a végső manővert alig bírta kivitelezni, és majdnem tényleg belerepült az előtte álló épületbe. Könnyeivel küszködve szórta ki a rakományt a kifutópályák fölött, a dobozok szétmorzsolódtak a betonon, és egész tartalmuk, ami jelen esetben kiváló minőségű ruházati termékeket jelentett egyenesen a Lin-N bolygóról, szerteszét repültek.

Karkasz Merroo de Auxio kapitány ekkorra már a térdét csapdosta, és végtelenül elégedett volt önmagával. Egészen felvillanyozta rögtönzött légi bemutatója. Biztosra vette, hogy nála szebben és pontosabban ezt senki nem hajthatta volna végre, és hogy a többiek is egy jót mosolyogtak a tréfáján.

- Dögölj meg! – köpte ki a fogát a konyhában az egyik szakács. A hirtelen jött manőverek miatt egyenesen az inox sütőberendezés sarkának zuhant, ami teljesen elkedvetlenítette.

- Dögölj meg! – szipogta a navigációs segéd a lesúrolt tetejű irányítótoronyban. Szégyenkezve nézett le az uniformisára, ahol egy sötét és nedves folt terjeszkedett.

- Dögöljek meg – mondta vidáman Karkasz Merroo de Auxio kapitány – ha nem ez volt a hét legnagyszerűbb poénja!

Azzal teljes sebességre kapcsolt, és eltűnt a fekete űrbolton, a Paok bolygó irányába, hátha akad ott egy-két szép leányzó…

Nem ment túl jól a pilótaiskola Karkasz úrfinak. Nem ment túl jól a pilótaiskola, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy az iskolában tanulni kellett volna. Volt egy rakat dolog, amit szívesen csinált a fiatal sheyonai, egy csomóféle elfoglaltság érdekelte, de ezen a szeretem-listán a tanulás nem az utolsó helyek egyikén szerepelt, hanem rajta sem volt. Mélységesen megvetett minden gondolkodást kívánó tanórát, így az elengedhetetlen fizika, az űrkutatás és az űrtan, nem is beszélve az űrközlekedés alapvető szabályainak bemagolásáról, mégis el lettek engedve a füle mellett. Szabadon járt-kelt a számára érdektelen órákon, vagy jól láthatóan ásítozott, a tanárok pedig rettegtek tőle, jobban féltek a vele való összetűzéstől, mint egy óriás homoki lárvától, sőt, inkább választották volna a lárva tűfogsora általi halált, ha azzal elkerülhetnek egy vitát Karkasszal. Akkor jöttek rá, hogy a zabolátlan fiatalember nem magatartásbeli gondokkal küzd, hanem megkérdőjelezhetetlen elmebeteg, amikor az egyik ebédnél szemtanúi voltak az alábbi jelenetnek.

Priscilla Vorbak, az elméleti űrhajóvezetés – az összes tantárgy közül ezt utálta a legjobban Karkasz, mondván semmi értelme nincs az elméletben űrhajókat vezetni, hiszen ha papíron beszélünk a rezgésről, az még nem rázza szét a tökünket, ha szóban gyorsítunk fénysebességre, még nem akarjuk kiokádni a tetves reggelinket, meg ha ideális felszállási íveket rajzolunk a hülye táblára, még nem billent seggbe egy váratlan széllökés úgy, hogy a hülye ablakon essünk ki arra a jó ideális felszállópályai betonra (sic!) – szóval, Priscilla Vorbak volt az, aki vaskalapos és régimódi oktatónőként megpróbálta jobb belátásra bírni a fékevesztett nebulót. Persze a vége az lett, hogy ő maga tért jobb belátásra, és hagyta ott a tanítást, hogy egy szanatóriumban töltse el élete hátralevő részét, miután Karkasz annál a bizonyos ebédnél belenyomta a tanárnő régimódi fejét a frissen szüretelt kvokipástétomba, de olyan vehemensen, hogy szegény nő vaskalapja elgurult, és soha többé nem lett meg.

- Mondtam, hogy szar az órád? – ordított vele Karkasz az incidenskor.

- Mpfh mnm mgmm – válaszolt rémülten Priscilla a pástétom mélyéről.

- Mondtam, hogy nem érdekel? – folytatta a sheyonai.

- Mhmm mhmm – próbált bólogatni a tanárnő.

- Akkor hagyjál engem békén az elméleti repüléssel, élesben akarok repülni! – fejezte be a kis szóváltást Karkasz.

A teremben olyan halálos csend volt, hogy még a halál maga is megdöbbent volna rajta. Mindenfelől arcok néztek a főszereplőkre, félúton megállt, pástétomdarabkákat tartó villák, tátott szájak, kimeredt szemek, hitetlenkedő, néma fejrázások váltották egymást. Ekkor, mint gránátrobbanás, úgy hasított a levegőbe egy lassan kitolt szék. Összerezzenve fordult mindenki a hang irányába. A két és fél méter magas, barna bőrű professzor állt fel.

- Kedves Karkasz – kezdett bele a mondandójába – a hétvégén meglesz az első gyakorlati pilótaórád.

- Helyes! – felelte dacosan a fiatalember.

- Ami egyben vizsga is lesz – folytatta a professzor – hiszen bevallásod szerint neked nincs szükséged további képzésre.

- Úgy van! – bólintott rá Karkasz, aztán sziklaszilárd tartással, bár kissé remegő lábakkal kivonult a teremből. Soha nem repült még, így kicsit azért beszart.

Ahogy teltek, múltak az évek, Karkasz úrfi rádöbbent, hogy bizony nem sok szebb dolog létezhet a világon a pucér, előttünk heverő női test látványától, legyen az a nő sheyonai örömlány, a Paok bolygóról származó rabszolga, négykezű fhaa, négyszemű gukkó, zöldbőrű greefro, vagy egy sznob perszóna a Lin-N rendszeréből. Egy dolog ugyanis közös a dromedár és brutális talakanasahoi amazonokban és a törékeny és sebezhető földi nőkben is. Van rajtuk egy lyuk, ami Karkasz úrfi örömteli kielégülésének kulcsa. A fiatalkorára már atlétatermetű és színészábrázatú hősünk a pilótaiskola kadétjaként ismerkedett meg a szexualitás fogalmával. A jó nevű és elit intézménybe kétségbeesett apja örömmel íratta be, boldogan fizette ki a horribilis tandíjakat, mert a képzés részeként több évig nem láthatták egymást. Nem mintha utálta volna a fiát, csak épp a kölyök egy kissé dúvad – vagy ahogy szűkebb baráti körökben lefestette: „a legmarhább marha, akit valaha ez az istenverte világegyetem a rohadt kozmoszba cseszett” – volt. Így, külső szemlélőként a büszkeséggel összekeverhető megkönnyebbülés sugárzó mosolyával kísérte ki az űrkikötőbe, fohászkodva az éghez, hogy a gyerek legyen olyan hülye, hogy legalább tíz évébe teljen az ötéves képzést elvégezni.

Itt ismerkedett hát meg Karkasz a csoporttársaival, amikor tizenöt évesen beiratkozott, és a fémszagú nagyelőadóban összegyűlt az új évfolyam. Kétszáz újoncot vettek fel minden évben, de a közvetlen galaxisban több hasonló központ működött. Így évről-évre pontosan megfelelő számú pilótaképesítés született ahhoz, hogy a huncut meteorrajokba keveredő, majd pofátlan módon ízekre robbanó veteránokat pótolják. Karkasz szétnézett, de a sok ember felidegesítette, így levágódott az egyik közeli székre, és összefonta a karjait. Elől két és fél méter magas, lassú járású, barna bőrű professzor vontatta fel magát az emelvényre, aztán belekezdett a nyitóbeszédébe.

- Üdvözlök mindenkit a Szolárban, az Auxio bolygó híres pilótaképzőjében! – zengte be hangja a termet.

Karkasz ekkor unni kezdte a hosszúra nyúló beszédet, így a jobboldali padtársához fordult, aki egy helyes kislány volt, feltehetőleg született auxio-i. Végigmustrálta a húsz év körüli nőstényt, majd valódi apjától öröklött génjei cselekvésre ösztönözték.

- Hé! – szólt rá fennhangon a lányra. Az előtte ülő srác hátrafordult, de Karkasz egy hanyag mozdulattal visszatolta a kíváncsiskodó fejét az eredeti irányba.

- Hé, jó vagy! – szólította meg ismét hősünk a megszeppent lányt, aki bár nem volt túlcsordulóan romantikus, ettől a primitív – ugyanakkor lényegre törő – udvarlástól elképedve bámulta a Casanovát.

- Hogy mi? – tudakolta felhúzott szemöldökkel.

- Mondom, jó vagy! – ordította Karkasz, így már legalább négy sor figyelte a botrányszagú jelenetet.

- Hogy mi? – ismételte önmagát a letaglózott lány.

- Hülye vagy? Vagy süket? – morfondírozott kiabálva a hódító – Gyere ki, nyomunk egyet!

Azzal megragadta a szó szerint sokkban ülő lány karját, és magával ráncigálta, ki a nagyelőadóból, végig a folyosón, be az első vécébe. Közben a teremben a döbbent csendet épp felváltani készült az orkánszerű suttogás, de a langaléta professzor egy viccel elütötte a furcsa jelenetet. Hiába, háromszáz év alatt megtanulta, hogyan bánjon egy sheyonaival.

Mire Karkaszék a vécéhez értek, a lány már eldöntötte, hogy nem fog ellenkezni. Ha valaki ilyen vehemenciával ostromol, ennyire ellentmondást nem tűrően támad, az tudhat egy-két trükköt, így érdemes alávetnie magát a kezelésnek. Mondhatnánk, hogy könnyűvérű volt, de talán csak a pillanat hevében ment el az esze most is, meg az előző ötvenkilenc partnerénél is. Mindenesetre egy jó félórán át váltakozó magasságú sikításoktól visszhangzott a folyosó. Mikor végeztek, a lány elcsukló hangon megszólalt.

- Mi a neved?

Karkasz úrfi röhögött egy nagyot, kitörölte az izzadtságot a szeméből, aztán visszasietett a nagyelőadóba, hátha lesz a beszéd után ingyenes sütemény, vagy valami üdítő.

Néha az élet úgy dönt, hogy megszívat a világon mindenkit, és kreál valami förtelmeset, csak azért, hogy hosszú-hosszú éveken át hahotázhasson kedvére. Létrehoz valamit, amit aztán magyarázni kéne, de megmagyarázhatatlan, meg kéne érteni, de érthetetlen, el kéne fogadni, de ahhoz túlontúl bizarr. A mi esetünkben ez a kreatúra Karkasz Merroo néven bukkant fel, az Auxio bolygó 60. sz. közkórházának szülészetén. Humanoidoknál meglepő módon foggal jött világra, és ha már ott találta szájában azt az egy szem fehér kinövést, hát az anyja karjába mélyesztette, amint lehetőséget kapott rá. A szegény szülő természetesen a szeretet jelének vette a kicsi, ám meglehetősen erős harapást, és meghatódottságában, no meg jelentős fájdalmában, azonnal könnyek futották el fáradt szemeit. A büszke apuka megsimogatta a kis agresszor buksiját, aki erre morogni kezdett, mint egy felbosszantott komondor. A férfi hirtelen jött zavarában nem tudta eldönteni, hogy normális-e, ha a párperces csecsemője morog rá, de hamar meggyőzte magát arról, hogy ez csak a minden újszülöttnél teljesen normális újszülötti kíváncsiskodás velejárója.

A kisfia esetében azonban több pontban tévedett. Először is, humanoidoknál egyáltalán nem normális, ha egy párperces csecsemőt a síráson kívül bármi más is érdekel, legyen az akár az anyja karjának íze, vagy az apja közeledési szándékának elutasítása. Másodszor, Karkasz már nem volt újszülött, bár ezt a jóhiszemű apuka nem tudhatta, mint ahogy még csak sejteni sem sejthette a harmadik tévedését sem: a kisfia Karkasz egyáltalán nem az ő kisfia, hanem egy mogorva űrkalózé, Muggo Rapidoé. Muggo sajnos csak kinézetre tűnt úgy-ahogy humanoidnak. A lelke már egészen más kategóriába tartozott. Sheyonai lévén büszke volt mindenre, ami rossz. Elvből utált mindent, ami jó. Ellenben rajongott a gonosz dolgokért. A szépet viszont ki nem állhatta. De imádta a törvénytelenséget. A legális dolgoktól azonban frászt kapott. Bár a szabályokat szerette. Megszegni.

A sheyonai fajnak van pár különleges képessége. Az egyik az imént érzékeltetett teljes mértékű embertelenség és a társadalmi normák mélységes megvetése. Évezredek alatt tökéletesítették ezen tulajdonságaikat, és manapság a pénzen, a botrányon és a könnyű szórakozáson (mint a kártya, az ital, vagy a nők) kívül más már egyáltalán nem érdekli őket. Van egy híres sheyonai mondás, ami kifejezően szemlélteti a mentalitásukat: „Add ide a pénzedet, én meg beverem a képedet”. A rövid mondatocska annyira elterjedt már Sheyona bolygóján, hogy legutóbb az elnökválasztás alatt tűnt fel az egyik jelölt kampányplakátjain. Meg is nyerte vele a választásokat. Aztán a győzelme napján, amikor részegen tivornyázott egy kocsmában, elszedték a pénzét, és össze vissza verték. Viccből. A sheyonaiak ugyanis nagyon szeretnek viccelni is, és saját állításuk szerint mindenkinél jobban értik ezt a mesterséget. Állítólag a „Ki nevettet a végén?” című kultikus, galaxisszerte sugárzott vetélkedő azon epizódját, amelyikbe csodával határos módon bejutott egy sheyonai is, a bolygó teljes lakossága bámulta, és mikor a jelöltjük – a neve Foool Mustardo volt – az első fordulóban teljes erejéből beleboxolt a műsorvezető gyomrába, olyan kitörő hahotahullám fogadta otthon, hogy talán egy teljes évre elegendő energiát termelhettek volna, ha sikerül befogni a nevetést.

A legkülönlegesebb ebben a különös fajban az, hogy tulajdonságaik öröklődnek. Amikor a férfi közösül egy nővel, és a megtermékenyítés mellett dönt, nem csak az emberi világban ismert egyszerű folyamat játszódik le. Az apa ugyanis tulajdonságai egy részét is a nőbe pumpálja, így a magzat a fejlődése alatt folyamatosan megszerzi és megismeri e képességeket.

Ezért mondhatjuk, hogy Karkasz Merroo nem volt a szó emberi értelmében újszülött, se a szó emberi értelmében ember, se a szó galaktikusan elfogadottan értelmében normális. Viszont az öreg Muggo átadta a fejlett humorát, az értékrendjét, és a szociális érzékenységét az élethez. Az élethez, ami néha úgy dönt, hogy megszívat a világon mindenkit, és kreál valamit, ami pont olyan, mint Karkasz Merroo.